Egy sorozat, amiben történelmi folyamatok elemzésén keresztül próbálok eljutni a mai politika lehetséges következményeinek előre jelzéséhez.

3

Hogy jutottunk idáig

            Hogy, hogyan jutottunk idáig? Ennek tetemes irodalma van, amelyekből bőségesen lehetne idézni, de most csak a kialakult rendszer fő jellemzőit, céljait, módszereit próbálom összefoglalni.

            A 2002-es választás elvesztése váratlan és hatalmas csalódás volt az addig kormányzó párt részéről. A vereség bennük gyökeredzését el nem ismerve, megvalósították a totális szembenállás politikáját („A haza nem lehet ellenzékben”) és ezzel egy hideg polgárháború vette kezdetét, ami a mai nap is tart. Nem törődve azzal, hogy az ország kettéosztásának fenntartása önmagában is jelentős hátrányt jelent a többi országhoz képest. Az új kormány felvette a kesztyűt, teljesítette a gazdasági lehetőségeket meghaladó jóléti ígéreteit, és növelte az ország eladósodottságát. A 2006-os választáskor megszakadt a ciklusonkénti váltó kormányzás és a kormányzó pártszövetség hatalmon maradhatott. A választási eredményben nagy szerepet játszott a „Rosszabbul élünk, mint négy éve” szlogen hamissága. A régi-új kormányfő ismerve az ország helyzetét reform program véghezvitelét szorgalmazta, de a zártkörben elmondott beismerő és helyzetismertető beszéde kiszivárgott, és ez szikra volt a totális ellenzéki mozgalmaknak. A kormány helyzetét tovább súlyosbította a 2008-ban kitört világgazdasági válság, ami gazdasági visszaesést, további eladósodást eredményezett. A kormányt azonban a rendszerváltozáskor létrehozott parlamenti rendben képtelenség volt megbuktatni. A ciklus utolsó évében működő kormány stabilizált valamit a válságos gazdasági helyzeten, de a kialakult közhangulaton változtatni nem tudott, és az esedékes választáson súlyos, több mint kétharmados vereséget szenvedett.

            Nyolc év ellenzékben eltöltött idő alatt volt idő egy haladó kormányzásra való felkészülésre, de nem ez történt. Olyan rendszert sikerült kidolgozni, amelynek elsődleges célja, a megszerzett hatalom bebetonozása, az ellenzéknek esélye se legyen a leváltásra. El is hangzott, hogy „Egyszer kell nyernünk, de nagyon.” Ez 2010-ben sikerült is. Páratlan lehetőség nyílt a hatalomra jutottak előtt. Adott volt egy disznótoron válogatott abszolút lojális, több mint kétharmados parlamenti többség, a válságból kikecmergőben lévő gazdaság, és miénk volt a soros EU elnökség. A rendszer, amit NER-nek, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének neveztek el, nem az együttműködést, hanem a szakadatlan küzdelmet, az állandó ellenségkeresést valósítja meg. Első lépésként az EU-nál próbálkoztak költségvetési könnyítés kijárásával, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdaság számaiban az EU hajthatatlan. Ettől kezdve az EU hivatalai szinte ősellenséggé váltak, és minden ellenük tett lépést egy képzelt szabadságharc részének tekintenek. A gazdaságra előírt számok be nem tartása fokozott ellenőrzésekkel járnak az EU hivatalai és a hitelező IMF részéről. Cél lett az IMF hitelek gyors visszafizetése, még drágább hitelek felvétele árán is. A gazdaságra előírt számokat szigorúan tartják, mivel ezek szankcionálhatók, de a kormányzási módszerekben egyre inkább megnyilvánuló antidemokratikus vonásokkal kapcsolatos kritikákat visszaverik, mert ezek csak erkölcsi elitélést vonnak maguk után. Persze mindezekhez pénz kell. E tekintetben gátlástalan profik. Nyoma sincs az első kormányzati időszakban tapasztalt kisstílű ügyetlenkedésnek. A „ne mi nyerjük a legtöbbet”-től eljutottak a csak mi nyerhetünk-ig. Első lépesként lenyúlták az Önkéntes nyugdíjpénztár előző kormányok alatt összegyűjtött 3000 milliárdját, megsarcolták a szolgáltatásokat nyújtó cégeket, és a lakosság nagy tömegei által igénybe vett mindennapos szolgáltatásokra kicsiny, de sűrűn fizetendő adókat vetettek ki, és a gazdaság Európa legnagyobb mértékű forgalmi adójával működik.

            Uralmuk bebetonozásának útjában volt az érvényben lévő alkotmány, így gyorsan összetákoltak egy alaptörvénynek nevezett, alkotmányt helyettesítő alaptörvény csomagot.  A tartalmi hiányosságokat, és az uralmukat biztosító antidemokratikus vonásokat, hazug kampányolással és gusztustalan áhítat keltéssel palástolták. A parlamenti szavazással természetesen nem volt gond, így hozzáláthattak a hatalomból származó előnyök kiaknázásának. Az így kiépített hatalmi rendszert leginkább elhomályosult abszolutizmusnak hívhatjuk. A rendszer tetején az egyszemélyi vezetővel, akinek jóváhagyása nélkül semmilyen érdemleges döntés nem születhet, és akaratát könyörtelen következetességgel érvényesíti. Kivéve, amikor megérzi a tömeges ellenállást, például az internet adónál, de azért mindig elmegy a falig anélkül, hogy felkenődne rá. Az alaptörvény adta lehetőségeket kihasználva, a hatalomgyakorlást esetleg korlátozható pozíciókba saját embereit ültette, és olyan választási rendszert alakított ki, hogy 50%-nál kevesebb szavazattal is kétharmados többség érhető el. Az EU és a nemzetközi kritikák kikényszerítettek néhány módosítást az alaptörvényen, de a gazdaság befagyott és csak az elmúlt két évben tudta elérni a válság előtti teljesítményét. Híveikben szabadságharcos retorikával, blőd nemzeti konzultációkkal, békemenetekkel a győzelem érzetét próbálják kelteni. Ilyen hangulati háttérrel el lehetett indítani a nagy kaszálást. A pénzszerzésnek nagyon egyszerű módját honosították meg. Az állami megrendelésű építőipari beruházások kiszemelt vállalkozóknak juttatásával a saját arisztokrácia kiépítését felgyorsították. Ugyanígy jártak el az EU pályázatok bonyolításakor is. Nem véletlen építőipari beruházási buzgalmuk. Az ilyen tevékenységből tisztes és törvényes hasznot vehetnek ki a kiválasztottak, de tág tér nyílik a túlárazásra és az alvállalkozók kifosztására is. Rengeteg EU-s pénz folyt el felesleges építkezésekre, ahelyett, hogy ezeket a pénzeket gazdasági versenyképességünk fokozására fordították volna. Ez is relatív lemaradásunk egyik oka. A senkinek sem kellő stadionoknak, ezeknek a modern piramisoknak az építése csak a magán vagyonok gyarapítását szolgálta. Az állami kiadásoknál a szociális ellátás, oktatás, egészségügy súlyos elvonások áldozatai lettek. A közmű szolgáltató ágazatokban szinte totális visszaállamosításba kezdtek, ezáltal sok-sok jól fizető állás elosztói lehettek, ami jól jön a megvásároltak körének bővítésénél.

            A hatalmi praktikák kiagyalásában és bonyolításában utolérhetetlenek. Az ellenzékkel kapcsolatban az oszd meg és uralkodj, ősi módszerét mesterien használják. Mindig megtalálják azt az ellenzéki erőt, amely képes egy esetleges összefogást megbontani. Tömegbázisuk többrétű. Sokan a vakhitűek közül kerülnek ki. Rájuk az ész érvek nem hatnak, érzelmi kötődés, és főleg az egyszemélyi vezető iránti, szinte vallásos tisztelet jellemző rájuk. Persze sokszor előfordult már a történelemben, hogy csalódás esetén a vakhit vakgyűlöletbe csap át. A másik nagy réteg a megvettek tábora. Itt mindenkinek más az ára. Van, akiket milliárdos üzleti lehetőségekkel vesznek meg, és sokan vannak, akiknek egy zsák krumpli, vagy egy kosár fa is elegendő. Jellemző kifizetési esetek voltak a trafik koncessziók, földbérletek, földvásárlások, zsíros állásokhoz juttatás. De a vásárolt lojalitást időről-időre meg kell ismételni, a pénz meg fogyóban van. A harmadik réteg a megfenyegetetteké. Az egzisztenciális fenyegetettség különböző mértékben, de tulajdonképpen mindenkire kihat. A fenyegetettség csúcsán az egyszemélyi vezető pozícióit veszélyeztető, nagyon sokat veszíthetők állnak. Senki sem nőhet az egyszemélyi vezető feje fölé, és nem veszélyeztetheti hatalmát. E tétel igazságát néhány gyanús haláleset és egzisztenciális bukás támasztja alá. A jól fizető állások és állami apanázsok megtartásának is a feltétlen lojalitás az ára. De a társadalmi hierarchia alján a segélyezésből, közmunkából való kiejtés is az életben maradással való zsarolás esete. A megvásárlás és a megfenyegetés intézményekre, cégekre, kollektíven az ott dolgozó személyekre is igaz. A 2014-es választások előtt be kellett dobni még egy igazi populista népámítást is. Ez volt a rezsicsökkentés, aminek forrása nem a hatalmon lévők jótékonysága, hanem az energiahordozók világpiaci árcsökkenése volt. Lásd az üzemanyag árak a rezsicsökkentés nélkül is egészen jól alakultak. Ilyen társadalmi háttérrel, és az ellenzék szétziláltságával a már se nem fiatal, se nem demokrata párt, ha hajszállal is, de ismét kétharmaddal nyerte a 2014-es választást. Programja csak annyi volt, hogy „folytatjuk”. És folytatják is, bár a kétharmaduk az időközi választások során elveszett. Sikerült nekik a történelmet visszaforgatni abba a korba, ahol a „fortélyos félelem” igazgatott.

Az elmúlt négy évben az ország relatív gazdasági helyzete, nemzetközi megítélése és belső erkölcsi tartása tovább romlik, az árkok tovább mélyülnek. A NER lovagok tovább gazdagodhatnak, az oktatás, egészségügy és a szociális ellátás tovább szegényedik. Bezzeg az alulképzett, de Zuckerbergnél okosabb Lőrinc barátnak sikerült az ország leggazdagabb polgárává válni, miközben az ország az unió második legszegényebb állama lett. Bekebelezték szinte az egész hagyományos médiát, és ezen keresztül ostobaságokkal vezetik meg a falusi lakosság nagy részét. A jogállam leépítése is tervszerűen halad, az uniós szervek ezt csak fékezni tudják. A NER- nek kedvező választási rendszer, az óriási propaganda fölény, a szegények megvásárlása némi élelmiszer segéllyel, az ellenzék megosztásának manipulálása és némi számítógépes segítség megszervezése ismét pont 2/3-os győzelmet eredményezett a 2018. évi országgyűlési választásokon. A győztesek a szavazatok 49 %-ával tudtak 2/3-os többséget szerezni a képviselők számában, ezzel biztosítva a NER-nek nevezett despotikus rendszer tovább élését. A parlament ismét az egyszemélyi vezető szánalmas színháza marad, ahol az uralkodó párt bármilyen törvényjavaslatát, szinte megvitatást sem engedve megszavazzák. A NER ellenzéke a szavazatok 51 %-ával vesztett, vagyis a választás utáni tüntetéseken jogosan mondták, „Mi vagyunk a többség”. Erejük azonban számarányuknál is sokkal nagyobb. A hatalom 49 %-nyi szavazatát a megvásárolt, hatalomból hasznot húzó rétegen kívül a falvak népétől gyűjtötte össze. Minél szegényebb és minél kisebb volt egy település, annál nagyobb volt a kormánypárti szavazattöbbség. Az 51 %-os ellenzéki szavazatot Budapest és a kisebb-nagyobb vidéki városok választói adták le. Ha megnézzük a két szavazótábor jövedelemtermelő képességét, óriási különbséget találunk. A vesztes 51 % az ország jövedelmének több mint 2/3-át termeli meg, míg a győztes 49 % kevesebb, mint 1/3-át. A gazdasági erő és a kormányzati hatalom ilyen fordított arányossága előbb-utóbb társadalmi robbanáshoz fog vezetni.